24.rész Találkozás az Ölvészek szigetén

Ahogy haladtunk tovább feltűnt előttünk egy sziget ami fölött viharfelhők úsztak. Közelebb repültünk, de ekkor a semmiből villámok támadtak ránk. A viharfelhők követtek minket, és amerre repültünk, ők is arra vették az irányt. Aztán ahogy jobban megnéztem a sötét felhőket Ölvészeket pillantottam meg bennük. A szárnycsapásaikkal irányították őket, és közben onnan lőttek ránk. 
 

Aztán ahogy próbáltam jól szemügyre venni a sárkányokat, az egyiken egy lovast véltem felfedezni. Ijedten néztem rá, Ő pedig a maszk mögül figyelt engem. Hirtelen kiadott egy Ölvész ordítást, és az összes sárkány leszállt egy kör alakba aminek a közepébe én kerültem a sárkányommal. Elém lépett a lovas, de ahogyan megláttam egyből felismertem.

-Aaron? - kérdeztem, mire közelebb jött, és levette a sisakját.

Felemelte a kezem, és megnézte a jelem, majd mélyen belenézett a szemembe.

- Örülök, hogy nem esett semmi bajod! - mondta sóhajtva, majd még közelebb jött és magához húzva megölelt. Meglepődtem ezen, de rögtön a dereka köré fontam a karom. Nagyon jól esett a közelsége, és végre nyugodtan érezhettem magam a karjai között.

- Gyere, körbevezetlek a szigeten. - mondta miközben összekulcsolta az ujjainkat. Végig engem nézett a reakciómat várva, de én nem rántottam el a kezem, sőt még egy kicsit el is pirultam, ezért muszáj volt egy kissé elfordítanom a fejem.

- Te is eljössz, majd a Fényfúriák szigetére? - kérdeztem.

- Mindenképp. - mosolygott rám. - Amúgy már terveztem, hogy elmegyek oda megkeresni téged, csak a sárkányok még a sziget közelébe sem engedtek minket Villámmal. - mondta miközben elindultunk sétálni.

Ahogy haladtunk tovább észrevettem, hogy a sziget alját növények borítják, de a tetejét sziklák alkotják. Magasra törő hegyek, amelyeknek barlangjai menedékül szolgálnak az ott élő sárkányoknak. A földön lévő hatalmas levelek, pedig tökéletes rejtekhelyeket biztosítanak, és onnan jól szemügyre veheti a sárkány az áldozatát, vagy éppen a betolakodókat. Kiértünk a sziget egy kisebb pusztás részére, de ekkor egy csapat Ölvész repült le hozzánk. Vicsorogva mértek végig engem, majd a szájukat végignyalva közeledtek felénk, mintha csak egy íncsiklandó, szaftos vacsora lennék, ami arra vár hogy megegyék. Ijedten bújtam Aaron mögé, majd megszorítottam a kezét. Ő biztatóan visszaszorította, majd határozottan ránézett a sárkányokra. Ekkor a jeleink hirtelen elkezdtek világítani, mire az Ölvészek lassan meghajoltak, majd bűnbánóan rám néztek.

- Ne haragudj Őrző! Nem ismertünk fel. - mondták egységesen a sárkányok.

Előreléptem, majd mosolyogva biccentettem jelezve, hogy nem haragszom rájuk. Odamentem hozzájuk, és megsimogattam őket, mire rögtön feloldódtak, és izgatottan csillogó szemekkel hozzám dörgölőztek. 

- Már meg is barátkoztak veled! - mondta Aaron enyhe csodálkozást tükrözve az arcán.

- Miért világított a jelünk? - kérdeztem, mire odajött és megfogta a kezem, és abban a pillanatban felragyogott újra mindkettőnk jele.

- Ez olyan erőegyesítés. Ha az Őrzők megfogják egymás kezét akkor a legerősebbek. Megnyugtatják egymást, elűzik egymás félelmét, kitartóbakká teszik egymást. De ha két Őrző utálja egymást akkor nem működik, bár nagyon ritka az ilyesmi.

- Értem. Amúgy ismersz rajtunk kívül más Őrzőket?

- Igen. Léna, meg Josh. Nemrég találkoztam velük, de mondjuk Josht már régebb óta ismerem. Majd bemutatom őket, de most nem tudom, hogy hol vannak.

- Aha. - mondtam.

Leültünk a hegynek egy kiszögelésére, és onnan néztük a naplementét miközben az égen fekete árnyékként elsuhant pár sárkány. Ránéztem Aaronra, aki mint kiderült engem nézett ahelyett, hogy gyönyörködne ebben a szép látványban. Hirtelen elkezdett közelebb hajolni hozzám, mire a pulzusom az egekbe szökött, és már majdnem összeértek az ajkaink, de ekkor előugrott két alak a mögöttünk lévő bokorból.

- Hát itt vagytok! - futottak ide hozzánk, és ahogy közelebb értek felismertük, hogy ezek csak az Ikrek.

- Ti meg hogy kerültetek ide? - kérdeztük meglepődve tőlük.

- Az úgy volt, hogy Hablaty elküldött minket, hogy keressünk meg titeket, de aztán belekeveredtünk egy viharba, és most itt kötöttünk ki. - vázolta fel a helyzetet Fafej. - Ja, és még mindig nem mentek el Dagurék szóval szükség lenne a segítségetekre. - egészítette ki a testvérét Kőfej.

- Amúgy mesélj, mi volt? - suttogta nekem Kőfej.

- Semmi. De ha később jöttetek volna akkor lehetett volna valami. - válaszoltam kissé durcásan.

- Ó, bocsi. De nem olyan nagy baj, úgy is lesz rá majd még alkalmatok, hogy kettesben legyetek. Majd én gondoskodom róla. - mondta kacsintva, miközben már forgatta is az agytekervényeit.

- Inkább ne. Majd úgy is lesz valahogy. - próbáltam lebeszélni róla nehogy kitaláljon valami hülyeséget.

- Hát jó. - mondta.

- Héj, lányok! Induljunk már mielőtt még teljesen elvesztek a pletykálkodás tengerében. - humorizált Fafej, mire kapott két oldalba könyöklést.

- Ha így folytatod, te fogsz elmerülni a tengerben. - válaszoltam, majd lemutattam az alattunk elterülő hatalmas kékségre.

Ezután felpattantunk a sárkányokra és útnak indultunk. Elsőként Fafej aludt el, de ezt kár volt tennie, mert a következő pillanatban Kőfejjel lelöktük a sárkányról, és nagy csobbanással ért földet. Vagyis inkább vizet.

- Ezt még meg fogjátok bánni! - kiabálta Fafej köpködve a vizet, mire belőlünk kitört a röhögés.

Miután sikerült vissza másznia sárkányára, azután lassan mindenki elaludt, de nemsokára hangos horkolásra ébredtünk. Fafej tátott szájjal aludt, majd hirtelen elkezdett nevetni.

- Mondtam én, hogy megjárjátok! - vigyorgott gonoszul, mire úgy néztünk rá, hogy rögtön el is hallgatott.

Visszaaludtunk, majd reggel arra ébredtem, hogy valaki mögöttem ülve óvatosan rázogatva próbál az élők világába csalni.

- Végre, hogy felkeltél. - mosolygott Aaron. - Oda nézz. - mutatott az Ikrekre. Kőfej a nyereg hevederjébe beakadt lábbal fejjel lefelé himbálózott. Fafej meg a sárkány farkán kiterülve szunyókált. Ezen a jeleneten muszáj volt nevetnem, de Aaron befogta a számat. Megvárta míg lenyugodtam, majd hátulról átkarolt, én meg hátra dőltem a mellkasához. Mosolyogva hunytam le a szemem, és azt kívántam bárcsak így maradhatnánk még egy ideig, de a következő pillanatban egy ágyúdörgés hasította ketté a levegőt.